Nyár végi sorok

Hulló szirmokkal érkezett,

nyár helyébe költözött,

langymeleg keblén a határ

odaadón, kéjesen vár.

Még itt röpköd a nyári fecske

poggyásza már kikészítve

piciny lelke, hogyha fájna

bánatában belehalna.

Mézillatú, édes kertben

nyári-őszi szellő lebben,

hosszú pilláin a fáknak

csillannak pókháló fátylak.

Virágok közt donganak

bőségben hízott bogarak,

pergő magok zizegése,

áldást osztó föld termése.

    egyre kurtább napok végén

-mert minden napnak vége az éj-

őszillatot lebbent az est,

és az égre bíborszint fest.

A májusest illata

Apró szellővel ölelkezik a májusi alkonyat

friss románcuk hűvös-langyos, huncut,

ráhunyorognak kuncogó, pislogó csillagok

távoli hárs rezzen, bokor neszez,  túljut

a keskeny kanyargó ösvényen

lakókocsis, nyálkás, apró csiga

füttyent a rigó, majd párja mellé bújik

a mocsár felől belekiált a lila estébe

egy szerelmetes hangú, ifjú bölömbika.

A város felől ezer ablakszemnyi fénnyel

tolakodnak siető szentjános bogarak,

Emberek,  csak egy lehelet az élet,

 visszafordíthatatlan az idő

nektek is füttyentenek csacsogó madarak.

Az alkonyra ráborul az ég bársonylepedője

emberre, madárra, szentjánosbogárra,

az órák most csendesebben járnak

csak a földből sarjadó vetés hangja halszik

lágy illatot lehel  a május éjszakára.

A fehér csend

Itt fent a nagy fehérség alatt mily titokzatosság honol,

mint lepedőn átsejlő domborulatok

még az utat is belepte a hó,

s ha nem hallatszana távoli harangszó

hólepte falumba be nem juthatok.

Most minden egyes szó dadogássá torzul

csak ott tekereg bent a gondolat sűrűjében 

a sok zaj után oly jól esik a csend

de a téli horizonton extázis lapul.

Túl a fájdalmon, túl a harcon,

túl a sorsom szent határain

érzem itt rokon lettem a csillagokkal

és a puhán ringó jeges fenyőággal.

A fehér csönd megtörik a határkersztnél

érces, rekedt varjúkárogással,

téli világ most belédsimulok,

akár anya ölébe kisgyerek

gyámoltalan, dacos-bátorsággal.

Vágyom a tavaszt

Vajon a sok gaz közt van virág,

 legalább egy árva csipkerózsa?

vagy csak  szamárkóró remeg

a jajongó őszi szélben

túl a kopár domboldalba.

Még arcomba csapódik

enyhe percnyi nyár,

csókavijjogással kavarodnak

november-alkonyok,

keleten zokogva semmisül meg

az élni vágyó határ,

s hideg csókkal távoznak

táncoló tegnapok.

Még tél sem jött,

s már vágyom a tavaszt

vidám-zöldet, lepekekergetőt,

tanúit  a télnek

magból kelt természet örömét

éltető vigaszt

buja szeretőt.

Vihar

 

Villám nyalja a sötét eget

sír, zokog a riadt erdő

ijesztő mennydörgés fenyeget,

szilfába csap szilaj ménkő.

Derékba tört az óriás,

halhatatlannak hitt őrfa

felsebzetten üvölt, sajgás

telepszik rá a viharvert domboldalra.

Vészkijárathoz tolongnak

esőriadt fabogarak,

összetört fészkeket siratnak

tépett szárnyú   bús madarak.

Eső múlik, vihar lankad

sárlét iszik jéghideg föld

színességes  szivárvány ad 

szilfa reményt, mit ketté tört.

felhők mögül a nap

Felhők mögül előkacsint 
csalafinta napsugár
bokrok ágán, pókfüggönyön
gyémántgyöngyön szikrát hány.

Tüze csengve, csillogva hull
nedvtől teljes felleg-árra
apró napcsókok csattannak
kéjtől elnyúlt rét hajára.

Kolompszót hord enyhe szellő
a nyáj éppen ott delel
nedves szőrű bárány béget
és a visszhang rá felel.

Pára-ködből beint a hegy
szárnyat bontnak álmai
lassan-lassan behegednek
a természet sebei.

                               

Didergő hírnökök

Mikor fölvirradt a nappal
zord felhőkkel, késő hóval
ifjú tavaszt riogató
sötét égen, télutóval
akkor érkeztek meg ketten
eresz alá szárnyszegetten
két kis villásfarkú fecske
régi fészküket keresve.


Dideregtek, áztak, fáztak
fecskeházat tapasztottak
fagyos sárral, száraz ággal
építettek, rakosgattak.
Én csak könnyes szemmel álltam
szorgos röptüket csodáltam
s mire ágyba bújt az este
elkészült a két kis fecske.

Csak egy patak

Csobogó patakok,

hófehér, hűs habok

nem csak itt csobognak

ezrével akadnak

széles e világon.

De ez az egy ismerős

hívása oly erős,

mint ősanya hangja

hegyek mély visszhangja,

ha a partját járom

fülemben zenéje,

szememben szépsége

nem mérhető mással

fénylő gazdagsággal:

társam és magányom.

A bölcsőm itt ringott

anyám az első szót

patak csobbanással

ízes tájszólással

csókolta ajkamra.

Számban nyíló dallal

őseim szavával

szólanom érdemes,

mert e dal oly nemes:

kezdetem s halálom.

ha..ha..haiku

Bíborszín estben
csillan a visszanéző
napnyaláb, rebben

a száraz levél
az enyhe őszben, retten
a félénk, zenél

rozsdás szélkakas
keletirányba táncol
párost a magas

villámhárító
csücskén akadt,szakadt
alliteráció.

az idő sorsa

Ördögszekeret görget az őszi szél,

vadul röpteti át a sekély Olt vizén

gurítja kopár, tar mezők fölött,

mint bolond ki maskarának öltözött.

Még egy-két órára visszanyúl a nyár

fürdeti a kertet langyos napsugár,

de keletről érkezik a tél

a szürke felhő hóesőt ígér.

Elmúlás illata lengi át

a félig kopár fakoronát,

szarka szárnyától leijed

a pár levél, mi fennrekedt.

Csatát veszített az ősz

a keleti sötét szürkefelleg győz,

a súlyos esőcseppeken át

nem látni már színes szivárványt.

Az idő sorsa beteljesedett

önként vállalt magára vad telet,

de bent a szobában pattogó tűz mellett

a tavaszról már álmodni lehet.

nyárutó

Még forró a nyár,
még kövér a nyáj,
de reggelente már
ködben térdig jár
a határ.

Borízű zamatok,
balzsamos illatok
hátán
csillogó ökörnyál
szálldogál.

Falomb között a sárga
levél színhatása
még csalóka, vidám
de az óra jár
holnapra már száz
holt levélen jársz.

nyári alkonyat

Szelíd nyári alkonyat
naptemető pillanat
holdszülető bámulat
elringató bódulat.

Tóra vetült árnyékfát
szellő lenget s holdvilág
messzejáró napnyugtát
éj követi,  csillagár.

Megrezzen a sima tó
béka csobban halihó
szúnyogot falt ó de jó
telebendő csudajó.

eső után

Viharos éj után ragyogva kél a Nap

a tisztára fürdött világ frissen, üdén ébred

mint ezernyi smaragdzöld kiskövek

csillognak az ágon apró esőcseppek.

A harangvirág apró csengettyűjén

szárítkozik röpkeszárnyú lepke

szétteríti szép tarka szárnyait

aprókat rezzen nedves rovarteste.

Csintalan madársereg csattog

hálásak a friss üdezöld világért

színes szőnyegét virítva

velük örül erdő, mező s a rét.

Bámullak Természet, mily tettre vagy képes

s csodálom a mindent mozgató erőd,

de mind e forgatagban, borúban-derűben

Istent érzem mindenek fölött.

Beszél hozzám a szél

Beszél hozzám a szél,
s én csendben hallgatom
egy lágy szellődalt dalol,
én vele dúdolom.

Mint lágy fuvola hangja
úgy leng át a réten
virágsimogató
meleg napsütésben.

Illatot hord a szél
a nyár édes illatát,
s körém teríti szét
illatát, dallamát.

Ha lennék

Ha virág lennék margaréta lennék

fehér szirmú mezei virág,

pásztorlegény kalapdísze lennék,

mit kedvesének ajándékba szán.

Fa ha lennék rezgőnyárfa lennék

mely tán összerezzen minden kis szellőre

de a nagy viharnak dacosan ellenáll

 lombja közt sok madár lel menedékre.

Ha víz lennék, talán harmat lennék

hajnalokon csillogó tiszta csepp

 mint pillán a könny, ágak végén lengnék

vagy felkelő nap csókolná testemet.

Ház ha lennék erdei lak lennék

mely egy tisztás közepén lapul

fáradt vándor pihenése lennék

ha kifogyott az út a lábai alól.

tavaszváró

Szél suhant át a városon
játszadón,
enyhe fagyoson,
borzolva ágat
s felleget,
tisztítva utat,
s tereket.
Szellő suhant a dombtetőn,
langyosra enyhült,
lebbenőn,
simítva végig
porhavon,
február végi
alkonyon.
Szél suhant át a fák alatt,
telet kergető
fuvallat,
szélesre tárja
kapuját
táncolva várja
évszakát.

Jön a tél

Nehéz őszi fellegekből hull az őszi eső,
de már illatáról érzik,hogy a tél jő,hogy a tél jő.

Már az öreg Hargitára leteríté paplanát
mint odaadó édesanya beborítja városát.

Kis cinege vadul röpköd nyírfa ágon föl meg le
érzi,hogy a tél közeleg,s messze még a kedvese.

Szólítsd,szólítsd kis cinege párodat ,míg jön a fagy,
mert az árva kis madárnak ritkán jön el a tavasz.

Kedvesed,ha megtaláltad el ne engedd cinege,
mert a fagyos,hideg télben jól jön majd a melege.