igazság-hazugság

Ha a valóságot írom

nyers, száraz és sivár,

közben muszáj kicsit

hazudnom,

hogy érdekesebb legyen,

de bár

ez is akár egy vakbélgyulladás

egyszer csak perforál.

De mi a nem hazugság

kérdezem néha én?

a hegyek kékje

közelről nem is kék,

a szivárvány a csalás

nagymestere,

hát közelből ki ismerete?

Vagy a délibáb

szintén ámítás

a víz kékeszöldje

csak képmutatás.

Tehát ami életünket

szebbé teszi

egy kicsit hazudós,

de jó okból teszi,

mert a száraz, sivár

valódi képeket

egy kis szépítéssel

felékesítheti.

Ami szép az életben

mind csalás,

egy vizuális

ámítás.

Akkor meg miért írjak

valóságot,

inkább írok sok kis

kegyes hazugságot.

Egy szép őszi nap

Az őszi harmat reggeli hűvösét
úgy váltja fel a fátylas napsugár,
mint gondos nagymama,
ki betakarja a fázó unokát.
Az őszi nyár, mint egy nem várt prémium
testet-lelket átmelengeti
s bár rövidebbek a munkás nappalok
a mezők emberét jobb kedvre deríti.
Megmozdul a határ
akár egy hangyadomb
eke után dől az illatos földből
a krumpli-a csíki arany
csacsogó asszonyok
a zörgő szekéren
versenyt beszélnek a gépek zajával.
Kérges kezek szaporán
szedik tele a vödröket,
zsákot kötöz a gazda,
 másik a lovát eteti-itatja,
hogy elbírja a megrakott szekeret.
Csodás, verejtékes nap ez
a fáradtság is kellemesen jár át,
a természet ma édes gyermekének  fogad,
s én élvezem napjának őszmeleg sugárát.

üres kispad a kert zugában

Egy aprócska kiskertnek
parányi zugában
anyóka üldögél
ölében múltjával,
kilencven évének
tengernyi súlyával.

Felderül az arca
minden apró zajra
világos kék szemét
a kiskapun tartja,
talán ma, talán most
betoppanhat rajta
bárki, valaki,
hogy magányát elsírja.

Gondolataiban ő
rég csak a múltban él
többször lejátszotta már
élete nagy filmjét:
két háborút,menekülést,
ínségét, özvegységét,
és a hosszú élet
tartalmatlan végét.

Tartják, hogy a
vidám emberek
hosszú életüek,
ő rácáfolt erre,
soha nem nevetett,
és egyszer azt is
bevallotta:
mezítelen testét
még férfiszem
nem illette soha.

Mégsem volt ő
olyan boldogtalan,
csak könnyei folytak
minduntalan.
Már visszaadta
fáradt testét
teremtőjének,
üres lett a kispad
zugában a kertnek.


(a vén körtefa,
mi alatt a kispad állt
azóta kiszáradt
nem tűrte a magányt:)

Nagyanyám emlékére

valami hiány

Milyen is az emlékezés,
ha az időbe visszamész
gyermekkorra,szülőföldre
kis utcákra, szép mezőkre
visszarángatsz egy-egy percet
egy napot, vagy egy fényévet,
amit akkor ott megéltél
illatot, melyet éreztél
most azt tisztán át is érzed
már hallod is a beszédet
anyádnak az intő szavát,
őszi levelek halk zaját
Visszatér a gondolatod
múlt ködébe,szólongatod,
nem felel.
Amit most az idők múltán
ott találtál, nem a régi,
nem igazi
azt szeretnéd most is látni
gyermekkori önmagad.
Szülőházad sem az mit vártál
az az idő messze jár már...
csak szívedben maradt
valami....
Hiány...

rimek nélkül

hegyes kövekkel minden nap
megszórod életem ösvényét,
fénybe kapaszkodó ujjaim
egyenként fejted le
a reményről.
miután vérző ujjal
a mélybe zuhanok
tajtékzó szájjal
mutogatsz a publikumnak:
na látjátok: Ez ő!
a szakadék fölött
az ejtőernyőm kinyitom,
és innen átlátom a világot.
átlátok rajtad, és fölötted,
az álmaim nem zárhatod
keretbe.
Ágyő!

holdtalan éj

Az éjszakának
nem volt ember arca,
holdtalan éj volt,
garázsajtó,
autóriasztó hangja szolt.
Tíz féle
hangja volt:
nyújtottan,
csipogón,
reccsenőn,
sípolón.
Az autó fénye
filmeket vetít
a falra.
A sós könny
a párnán
nedves volt,
és hideg.
Az éjnek nem volt
ember arca,
csak emberi
könnye,
és fájdalma
volt.

Jó barátom

sok ideje
nem láttalak,
s most egyszerre
rám tört a sok
közös emlék
a nevetés
a szenvedés.
Te voltál ki
meghallgattál
gondjaiddal
nem untattál
jobban szerettél,
mint magadat
jó kutyám.
Bocsássál meg
jó barátom,
én voltam ki
tovább álltam,
mert ott nem volt
maradásom,
de nem miattad
jó kutyám.