Apró szellővel ölelkezik a májusi alkonyat
friss románcuk hűvös-langyos, huncut,
ráhunyorognak kuncogó, pislogó csillagok
távoli hárs rezzen, bokor neszez, túljut
a keskeny kanyargó ösvényen
lakókocsis, nyálkás, apró csiga
füttyent a rigó, majd párja mellé bújik
a mocsár felől belekiált a lila estébe
egy szerelmetes hangú, ifjú bölömbika.
A város felől ezer ablakszemnyi fénnyel
tolakodnak siető szentjános bogarak,
Emberek, csak egy lehelet az élet,
visszafordíthatatlan az idő
nektek is füttyentenek csacsogó madarak.
Az alkonyra ráborul az ég bársonylepedője
emberre, madárra, szentjánosbogárra,
az órák most csendesebben járnak
csak a földből sarjadó vetés hangja halszik
lágy illatot lehel a május éjszakára.
