rongyos szavak

Jössz zilálva, kifulladva,

de hát miért töröd magad,

szó meg vers mi céllal tolong

kitörésre, szív szakad?

Csak úgy beesel hörögve

gyengén sápadt-betegen

érthetetlen foszlányokban

lóg szógúnya testeden.

A sok lim-lom, kacat  mélyén

értelmetlen gondolatban

egy szentjánosbogárnyi fény

közbe-közbe meg-meg villan.

Micsoda nagyképűség!

a lomnak nincs szűksége fényre

Tűzzé váljon, éjkorommá,

szálljon szélben sötét pernye!

tegnap még,ma már

Tegnap még a kiskertbe vígan,

ma már a tűzhelyen zsírban

irul-pirul

a zsenge csibe,

kit ízibe szolgáltak fel

főételnek

a nagyhasú házmesternek.

Óh Uram,  micsoda garázda,

vagy talán parázna

nyögdécseléssel

hangos nyeléssel

tünteti el

két szussz között

a leves mögött.

Jól fésült

pudlikutyája

az előszobába

két lábra állva

áhítattal vakkan

kis csontra várva.

Tegnap még

asztal mellet vígan

szende sült csirkével

párban,

ma már egy kórházi ágyon

egy lestrapált

bőrdíványon

plafonra szált

legyeket számol.

Itt fenn ,ott lenn

Itt fent

Idefent, ha körbenézek

kékek a hegyek

sötétzöld fenyőcakkos

csipkeszegélyek

szurkálják az ég végtelenjét.

Ott lent

Odalent a nyalka Olt

görget sekély vizén

sok múló századot

és egyre csak hordja,

mint ember a keresztjét.

giccses őszi vers

Őszillatú bokrok sárguló ligetek

szívem szerint én is itt ülnék veletek

bánatgyilkolónak,

könnyriogatónak,

télvidámítónak

szednék belőletek.

Ködkabátú reggel

melegítenétek,

hóviharos éjjel 

szólna víg zenétek

szívemre-lelkemre

gyógyírt terítnétek

Őszillatú bokrok,

sárguló ligetek.

öreg könyv a kispadon

Halk szél röppen

bokor rezzen

vén könyv lapján

átzongorál.

málló lapú

igazságon.

Zeng a lelke

zeng írása

zeng az egész

borítása.

Benne guggol

egy nagy titok

amit épp most

olvashatok.

Édes illat

tudás illat

szók bölcsője

gondolkodás

puha földje.

Csillag fekete

égbolton

sziklából fakadó

hűs folyó

hol boldog,vagy bús

út kanyarog:

társ,

barát,

szerető

tudás itala

beléd kortyolok.

Elvirágzik lassan a nyár

Elvirágzik lassan a nyár

a homályló erdő dermedt

árnyéka összerezzen

köddel ölelkeznek a fák

hóharmat cseppet sírnak

a szürke égen.

Varjak vijjognak árva gólyafészken

hűvös percekbe fordul langyos óra

túl a dombon riadt árvafenyő

adja meg magát, mintegy végszóra

a természetnek.

csonkig égő álmok

A sok összefüggés között

e józantalan, vad világban

csonkig égnek viasz szívek,

a hibák, s apró erények

-mert ugye ki aki hibátlan-?

Időrabló, értelmetlen

apró álmok vele égnek

elszállnak, mint hideg sóhaj

köddé válnak, ezüst köddé

s szállingózva visszahullnak

 csonkig égő viasz szívre.