parányi zugában
anyóka üldögél
ölében múltjával,
kilencven évének
tengernyi súlyával.
Felderül az arca
minden apró zajra
világos kék szemét
a kiskapun tartja,
talán ma, talán most
betoppanhat rajta
bárki, valaki,
hogy magányát elsírja.
Gondolataiban ő
rég csak a múltban él
többször lejátszotta már
élete nagy filmjét:
két háborút,menekülést,
ínségét, özvegységét,
és a hosszú élet
tartalmatlan végét.
Tartják, hogy a
vidám emberek
hosszú életüek,
ő rácáfolt erre,
soha nem nevetett,
és egyszer azt is
bevallotta:
mezítelen testét
még férfiszem
nem illette soha.
Mégsem volt ő
olyan boldogtalan,
csak könnyei folytak
minduntalan.
Már visszaadta
fáradt testét
teremtőjének,
üres lett a kispad
zugában a kertnek.
(a vén körtefa,
mi alatt a kispad állt
azóta kiszáradt
nem tűrte a magányt:)
Nagyanyám emlékére
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése