2009. július 11., szombat

Csak egy vers
















Meggyötört történelmünk homlokából
kisimítnám ráncok ezreit
a gyilkos tollvonást,amit
gyászjelentőnkre vetettek
leradíroznám a könyv lapjairól.

Jogosultságunkat vitatók arcára
ráfagyasztanám öntelt vigyoruk
hegyeink ormain a Zászló lobogna
tárogató hangja, s népünk magyar dala hallatszana.

Hogy kevés lennék mindehhez legyintesz?
Én egyedül kevés, de vannak még százezrek,
akik székelyül élnek, és magyarul remélnek
ők is egy igazabb, szebb jövőbe hisznek.


6 megjegyzés:

Hárpia Náncsi írta...

A mi családunk szlovák-magyar a felmenőim még a határon tul éltek ami persze akkor még nem volt határontúl:(( ha néha vissza mentünk gyerekkoromban Bartókfaluba, nagyanyámmal madarat lahatatt fogatni boldogságában, az ottmaradt rokonokkal majd haláláig levelezett, azok látogatták őt.. nagyon furcsa élet volt ez a mindenhol idegen... nagyanyámnak azért kellett nagyapámhoz hozzámenni mert maradni akart magyar..

monik írta...

Igen,valóban furcsa élet van itt is.Naponta lépnek rá a lábujjunkra, "bozgornak" (hazátlan)becézve olyan emberek,akiknek halvány fogalmuk nem volt ,hogy hol is van Székelyföld,amíg ide nem telepítették őket.Most ők küldözgetnek minket "Ungáriába".

Hanga írta...

Már itt az anyaországban is szégyen magyarnak lenni...:(((

Péter bácsi írta...

Nagyon ügyes vagy igazán forradalmi gondolatok.
Ébred már a magyar, reméljük, hogy nem későn!

monik írta...

A remény hal meg utoljára ....

alliteracio (Simon Ágnes) írta...

Nagyszerű vers, remekül tükrözi igaz gondolataidat!